Szólíts... (Call Me By Your Name)

Engem nagyon megérintett ez a film. Az egyik legszebb, amit valaha láttam. Valahogy minden egyben volt. Mondhatnám, hogy 10/10, hogy zseniálisak a színészek, gyönyörűek a képek és a zene, de igazából úgy mutat be érzéseket, hogy ennek a filmnek lelke van.

Közvetlenül  a film után hülye, idióta, szerelmes akartam lenni, később azt éreztem, hogy soha ne legyek az, ha így fáj és beledöglesz.

Aztán előjöttek a saját tapasztalatok is. Jók és rosszak.

A végén az apja beszéde... Na, ott pityeregtem.

Egy elképzelt "Milyen a jó szülő?" c. tankönyvbe illik az, ahogy érezték a fiukat, és ahogy támogatták, egészen meseszerű.

És még mindig a hatása alatt vagyok, pedig már kettőt aludtam... :) Bármennyire szép is, azért sírok rajta, mert az utolsó jelenet is beégett.

Túlságosan beleéltem magam minden szép és szívszorító pillanatába, szóval dolgoznom kell rajta, hogy ez csak egy kibaszott film.

Nem.

Csak kettő a legszebb és a legfájdalmasabb jelenetekből:




Legyen vidámság! :)