Ha fiatal fiúként egy lányba szeretek bele, akkor azt megbeszélhetem a barátaimmal, a szüleimmel, esetleg még a tanáraimmal is, mindannyian érteni fogják, min megyek keresztül. Ha viszont kamasz fiúként arra ébredek, hogy egy fiú iránt érzek szexuális vágyat, akkor első ránézésre semmilyen kiút nem kínálkozik. Nem mondhatom el sem a szüleimnek, sem a barátaimnak, hiszen pontosan tudom, mit gondol a többség „a buzikról”. „Jobb” esetben azt, hogy betegek, és a betegségük titkolni, tehát szégyellnivaló. Rosszabb esetben, hogy meg kéne verni vagy, ha lehetne, éppenséggel fel is kéne akasztani őket – mindannyian hallottunk, és olvastunk már ilyen megjegyzéseket nem egy fórumon. Így aztán az egyébként is nehéz és problémás kamaszkorban a meleg fiatalok számára sokszor egyetlen túlélési lehetőség marad: a belsővé tett, internalizált szégyen és az ebből adódó titkolózás, kényszerű hazugságok és tettetés.
A homofóbia mindenhol jelen van: az utcán, a munkahelyen, a villamoson. Ott van az edzőteremben, a kávézóban, a bevásárlóközpontban. Benne van a szemekben, a szavakban, a tettekben. Ott lapul minden egyes pillanatban, és ami a legszörnyűbb, hogy a mai napig is szedi az áldozatait.
Életem során számtalanszor találkoztam már a homofóbiával. Magát a jelenséget ugyan meglehet szokni, de elfogadni nem lehet. Velem egykorú vagy fiatalabb ismerőseim közül többeknek volt már öngyilkossági kisérletük emiatt. Közülök ketten nincsenek már közöttünk. Ők nem tudták elfogadni, ők nem tudták cipelni tovább ezt a terhet.
Falta Milán írása. Folytatás >>>
Forrás: Dinamo blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése